A szem mint jeladó – a világ és önmagunk felé

Kategória:Látásunk titkai-blog
Szerző:admin

 

Olyan anyagot kerestem az interneten, ami legalább egy kicsit arról szól, hogy a szem nemcsak egy érzékszerv, ami befogad, hanem egy csatorna, ami kifelé is küld sok információt.

Ezt találtam az alábbi oldalon: http://fenyar.blog.hu/2009/07/18/a_szem_betegsegek_a_lelek_tukre#more1252847

Az idézet Thorwald Dethlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez. A betegségek jelentése és jelentősége c. könyvéből való. A könyv  letölthető a http://www.tau.hu/letoltheto.htm oldalról.

 

“Az érzékszervek az érzékelés kapui. A külvilággal az érzékszervek kötnek össze bennünket. Lelkünk ablakai, melyeken keresztül végső soron magunkat látjuk. Az a külvilág ugyanis, melyet érzékeinkkel megtapasztalunk s melynek cáfolhatatlan realitásában olyan szilárdul hiszünk, a valóságban nem létezik. Próbáljuk ezt a rémséges állítást lépésről lépésre levezetni. Hogyan is működik érzékelésünk? Bármely érzékelés visszavezethető egyetlen információra, mely a részecskék rezgésének változása következtében jön létre. Figyeljünk meg például egy vasrudat; látjuk fekete színét, érezzük a fém hidegségét, tipikus fémszagát, keménységét. Melegítsük fel most egy Bunsen-égővel vasrudunkat – ekkor látni fogjuk, hogy megváltoztatja színét, s vörösen izzik, érzékeljük a hőt, mely belőle árad, s e mozgékonyság ellenőrizhető, látható. Mi is történt? Csak energiát juttatunk a vasrúdhoz, s ennek következtében a részecskék sebessége megnőtt. A részecskék rezgéssebességének növekedése az érzékelés megváltozásához vezetett, melyet mi úgy írunk le, hogy „piros”, „forró”, „hajlékony” stb. Példánkból is világosan látható, hogy érzékelésünk a részecskék rezgésén és frekvenciaváltozásain nyugszik. Ezek a részecskék speciális receptorokon keresztül elérik érzékszerveinket, s ott ingert gerjesztenek, amely kemoelektromos impulzusok útján idegrendszerünkön keresztül eljut agyunkba, s ott egy komplex képet vált ki, melyet mi „pirosnak”, „forrónak”, „illatosnak” stb. nevezünk. Részecskék jönnek be, és komplett érzékelési minták mennek ki: a kettő között pedig ott a feldolgozás folyamata. S mi azt hisszük, hogy azok a komplex képek, melyeket tudatunk a részecskék információi alapján kidolgoz, rajtunk kívül és ténylegesen léteznek! Ez nagy tévedés. Kívül csak részecskék vannak – azokat azonban még soha nem érzékeltük. Bár érzékelésünk a részecskéken nyugszik – a részecskéket nem vagyunk képesek érzékelni. A körülöttünk lévő valóságot szubjektív képeink alkotják. Bár azt gondoljuk, hogy mások (vannak-e egyáltalán?) ugyanazt érzékelik, amennyiben az érzékelésre ugyanazokat a szavakat használják, mint mi – de két ember, ha például „zöld”-ről beszél, sosem tudja ellenőrizni, vajon ugyanazt látja-e vagy sem. Saját képeink körében teljesen egyedül vagyunk, mégis mindent elkövetünk azért, hogy ne találkozzunk ezzel az igazsággal. A képek valóságosnak hatnak – éppoly valóságosnak, mint álmainkban –, de csak addig, amíg álmodunk. Egy szép napon aztán nappali álmunkból felébredünk, s csodálkozunk, hogy valóságosnak tartott világunk a semmiben oldódik föl – csak Maja, illúzió, fátyol, mely a tulajdonképpeni valóságot eltakarja előlünk. Aki okfejtésünket követte, azt vetheti most ellenünk, hogy bár a környező világ abban a formában nem létezik, amelyben érzékeljük, de külvilág mint olyan igenis létezik, csak éppen részecskékből áll. Ez azonban tévedés. A részecskék szintjén ugyanis az én és nem-én, a külső és a belső közötti határok nem léteznek többé. A részecskét nem nézhetjük úgy, hogy az vajon a külvilág vagy az én része-e. Itt nincsenek határok többé. Itt minden egy. A mikrokozmosz és a makrokozmosz egységéről szóló ezoterikus tanítás ugyanezt mondja. Ez az „azonosság” matematikai pontossággal érvényesül. Az én (ego) az az illúzió, amely mesterséges határként létezik tudatunkban – mindaddig, míg énünket megtanuljuk feláldozni azért, hogy meglepetésünkre a félelmetes „magány” (Alleinsein) helyett a „Minden-egy” (All-eins-Sein) valóságát tapasztalhassuk meg.

 

 

 

Az egységhez vezető út azonban – a beavatás útja – hosszú és fáradságos. Először is öt érzékszervünk az anyag látszólagos világához köt bennünket – amint Jézust is öt sebével e materiális világ keresztjére szegezték. Ezt a keresztre szögezettséget csak akkor haladhatjuk meg, ha magunkra vesszük, s „a szellem újjászületésének” kötőanyagává, hajtóerejévé tesszük. E fejezet elején már mondottuk, hogy érzékszerveink lelkünk ablakai, melyeken keresztül saját magunkat szemléljük. Az, amit környezetnek vagy külvilágnak nevezünk, lelkünk tükröződése. A tükör teszi lehetővé, hogy meglássuk és megismerjük magunkat, ugyanis énünk azon területeit is megmutatja, melyeket a tükrözés kerülő útja nélkül nem láthatnánk. „A környező világ” így az önmegismerés legnagyszerűbb segítőeszköze. Mivel azonban az, amit ebben a tükörben megpillantunk, nem mindig kedvünkre való – árnyékunk is látható lesz benne –, erős bennünk a késztetés, hogy az úgynevezett külsőt leválasszuk magunkról, és hangsúlyozzuk, hogy „ez esetben valóban semmi közünk hozzá”. Egyedül ez a hétköznapi szemlélet veszélye. Mindenkori létünket kivetítjük a külvilágba, s aztán e kivetítés önállóságában hiszünk. Elmulasztjuk visszavenni kivetítéseinket (projekciónkat) – s ezzel elkezdődik a társadalmi munka kora, melyben mindenki máson segít, és senki sem segít magán. A tükrözés tényének tudatosítása útján szükségünk van a külvilágra. Ugyanakkor nem szabad elmulasztanunk kivetítéseink visszavételét, ha egészségesek akarunk lenni. A zsidó mitológia ezt az összefüggést írja le a nő teremtésének képében. A tökéletes androgin embernek, Ádámnak egy oldalát (Luther fordításában oldalbordáját) használja fel az Úr arra, hogy abból valami formálisan önállót teremtsen. Így Ádámnak hiányzik az egyik fele, melyet projekciójában ellenfelének tart. Szerencsétlenség szakadt rá, melyből csak úgy mászhat ki, ha egyesül azzal, ami hiányzik belőle. Ez azonban csak külső kerülővel történhet meg. Ha az ember elmulasztja életútja során fokozatosan integrálni mindazt, amit érzékel, s enged a csábító illúziónak, elhiszi, hogy a külvilághoz semmi köze, akkor sorsa lassan érzékelése akadályozójává válik. Az érzékelés szó szerint: a valóság tudomásulvétele. Ez azonban csak úgy történhet meg, ha az ember mindenben, amit érzékel, felismeri önmagát. Ha ezt elfelejti, lelkének ablakai, érzékszervei lassan zavarosak, átláthatatlanok lesznek, s arra kényszerítik, hogy érzékelése végérvényesen befelé irányuljon. Amilyen fokon romlik az érzékszervek működése, olyan fokon tanulja meg az ember, hogy befelé nézzen, befelé füleljen, bentről halljon. Rákényszerül, hogy egyre inkább önmagát érzékelje. Vannak meditációs technikák, amelyek segítségével szabad akaratunkból visszatérhetünk önmagunkhoz. A meditáló mindkét kezének ujjaival lezárja érzékelése kapuit: a fület, a szemet, a szájat, s az ezeknek megfelelő belső érzéki benyomásokon meditál, amelyek bizonyos gyakorlás után mint absztrakt íz, hang, szín manifesztálódnak.

 

A szem

A szem nemcsak benyomásokat enged be, ki is bocsát valamit: hangulatunk, érzéseink tükröződnek benne. Ezért kutatjuk a másik tekintetét, próbálunk mélyen a szemébe nézni, s olvasni belőle. A szem a lélek tükre. Ha a szemet könnyek borítják el, ez a belső lélekállapotról tudósít. Az íriszdiagnosztika a szemet mind a mai napig a test tükreként használja, a szemből azonban a karakter- és a személyiségstruktúra is kiolvasható. Mind a haragos tekintet, mind a mágikus pillantás azt bizonyítja, hogy a szem nemcsak olyan szerv, amely beenged, hanem valami belsőt kifelé is közvetít. A szem aktivitása, ha szemet vetünk valakire. A német népi nyelv a szerelembe esésre azt mondja: verschaut sich (elbámészkodik) – ez a megfogalmazás arról árulkodik, hogy a szerelmesek nem látják többé a realitást – könnyen elbámészkodnak ebben az állapotban, a szerelem ugyanis vakká tesz (ha nem hullik le szemünkről a hályog…). A szem leggyakoribb zavarai a rövidlátás és a távollátás; a rövidlátás többnyire fiatalkorban lép fel, míg a távollátás az időskor zavara. A felosztás magáért beszél: az ifjúság valóban inkább saját szűkebb köreit látja, hiányzik az áttekintés, a széles látókör. Az öregség a dolgoktól való eltávolodás és distancia kora. Analóg módon működik az idős emberek emlékezete is: amilyen feledékenyek a közelmúlt eseményeivel kapcsolatban, olyan kitűnően emlékeznek a távoli múlt eseményeire, méghozzá csodálatra méltó pontossággal.

A rövidlátás túl erős szubjektivitást jelent. A rövidlátó mindent saját szemüvegén keresztül néz, minden téma által személyesen érzi érintve magát. Csak a saját orráig lát, szűk látóköre azonban nem vezet önismerethez. Éppen ebben rejlik a nehézség, hiszen azt, amit látunk, magunkra kell vonatkoztatnunk ahhoz, hogy jobban láthassuk magunkat. Ez a folyamat azonban saját ellentétébe fordul át, ha beleragadunk a szubjektivitásba. Ez konkrétan azt jelenti, hogy bár mindent magunkra vonatkoztatunk, mégsem vagyunk hajlandók a dolgokban önmagunkat látni és megismerni. Ilyen esetben a szubjektivitás csak duzzogó sértettséghez vagy más elhárító reakciókhoz vezet, anélkül hogy a projekciót feloldaná. A rövidlátás ezt a félreértést fedi fel. Arra kényszerít, hogy nézzünk körül közelebbről saját világunkban. A rövidlátás az éleslátási pontot tolja közelebb saját szemünkhöz, saját orrunkhoz. Ezáltal a test szintjén magas fokú szubjektivitást jelent – célja azonban az önismeret. A valódi önismeret kényszerűen kivezet saját szubjektivitásunkból. Ha valaki nem lát, illetve rosszul lát, a tisztázandó kérdés így hangzik: „Mit nem akarok látni?” S a válasz mindig ez: „Saját magamat.” Azt, hogy a rövidlátó milyen erősen áll ellent annak, hogy önmagát olyannak lássa, amilyen, könnyű leolvasni szemüvege dioptriaszámáról. A szemüveg protézis, tehát csalás. Színvonalasan kiigazítja a sorsot, és úgy tesz, mintha minden rendben lenne. A kontaktlencse esetében ez a csalás még nyomatékosabb azáltal, hogy a „rosszullátás” tényét az illető el is titkolja. Képzeljük csak el, mi történne, ha egy éjjel mindenkitől elvennénk a szemüvegét és a kontaktlencséjét. Az élet egyszeriben sokkal őszintébb lenne. Rögtön felismernénk, hogyan is látják az emberek a világot s magukat, és – ami még fontosabb – az érintettek átélhetnék saját magukat, azt, hogy képtelenek a dolgokat úgy látni, amilyenek. Csak az olyan akadályoztatás segíthet, amit magunk élünk át. Így jó néhányan tudatára ébredhetnének, milyen „tisztázatlan” is a világképük, milyen „homályosan” is látnak, milyen szűk is a látókörük. Talán, mintha hályog hullna le a szemükről, lassan helyesebben látnák a dolgokat, mert hát hogyan is akarhat a be-látásig eljutni az, aki nem lát helyesen? Az idős embernek élettapasztalata folytán bölcsnek, széles látókörűnek kellene lennie. Sokan azonban ezt a széles látókört, sajnos, csak testi szinten valósítják meg, méghozzá a távollátás tünetével. A színvakság az élet sokféleségével, tarkaságával szembeni vakságot jelzi; azokat érinti, akik mindent szürkében látnak, akiknek látásmódja a különbségeket nivellálja – egyszóval: a színtelen embereket. A kötőhártya-gyulladás (conjunctivitis), mint minden más gyulladásos betegség, konfliktust jelez. A kötőhártya-gyulladás fájdalmat okoz a szemben, s ezt csak úgy enyhíthetjük, ha becsukjuk szemünket. Így hunyunk szemet az előtt a probléma előtt, amellyel nem akarunk szembenézni. A kancsalság (bandzsítás): ahhoz, hogy valami teljes dimenziójában feltáruljon előttünk, látásunk két képet igényel. Ki ne ismerné fel ebben a kijelentésben a polaritás törvényének érvényesülését? Két látásmódra van szükségünk ahhoz, hogy felfoghassuk a látvány egységét. Ha a két látótengely koordináltsága elégtelen, bandzsítunk, azaz a két szem retináján két, egymást nem fedő kép (kettős kép) alakul ki. Mielőtt azonban megjelenne előttünk a két különböző kép, az agy úgy dönt, hogy az egyiket teljesen kiszűri (mégpedig a bandzsító szem képét). Így valóságban egyszeműek leszünk, hiszen a másik szem képét az agy nem továbbítja. Mindent síkban látunk, elvész a térlátásunk. És ugyanígy van ez a polaritással is. E téren is együtt kell látnunk a két pólust ahhoz, hogy egy képet lássunk (például elemi rész és hullám – szabadság és determináltság – jó és rossz). Ha ez nem sikerül s a két kép kettéhasad, tudatunk az egyik látásmódot kikapcsolja (elfojtja), s egy-szeműek (félvakok) leszünk, ahelyett hogy belátóak lennénk.

A bandzsító ember valójában egy szemmel látó ember, a másik szem által alkotott képet agya elnyomja, ami a dimenziók elvesztéséhez, egyoldalú világképhez vezet. A hályog: a „szürke hályog” elhomályosítja a szaruhártyát s ezáltal a látást. A beteg többé nem lát élesen. Amíg a dolgokat élesen látjuk, azok megőrzik élességüket – azaz megsebezhetnek bennünket. Ha homályunk feloldja a dolgok sebző élességét, világunkból is kivész a megsebzés veszélye. Az életlen látás környezetünktől, s így magunktól is megnyugtató távolságtartást jelent. A „szürke hályog” olyan, mint egy redőny, amelyet leeresztünk, hogy ne kelljen mindazt látnunk, amit nem is akarunk látni. A szürke hályog, mely elfedi látásunkat, megvakuláshoz is vezethet. A „zöld hályog” (glaukóma) esetén a szem megnövekedett belső nyomása miatt a látótér mindjobban beszűkül, s csőlátás alakul ki. A beteg mintha szemellenzőn keresztül nézné a világot. Áttekintését elveszíti – csak egy tetszőleges részletet észlel. A zöld hályog mögött feltételezhetően a visszatartott könnyek pszichikai nyomása húzódik meg (belső nyomás a szemben). A látni nem akarás legszélsőségesebb formája a vakság. A legtöbb ember a vakságot tartja a legsúlyosabb testi csapásnak. A „vaksággal sújtott” kifejezést átvitt értelemben használjuk. A vaktól örökre elvétetett a külső projekciós mező, arra kény szerül, hogy csak befelé nézzen. A testi vakság csak végső manifesztációja a tudat vakságának. Néhány évvel ezelőtt az Egyesült Államokban egy új operációs technika lehetővé tette, hogy jó néhány fiatalkorú vak személy visszakapta a szeme világát. Az eredmény azonban nem boldogság és öröm volt, mint várták; a megoperáltak jó része nem tudott mit kezdeni a változással, nem találta a helyét. E tapasztalatot a legkülönbözőbb szempontokból elemezhetjük és értelmezhetjük. A mi vizsgálódási szemszögünkből azonban csak az a felismerés fontos, hogy bár funkcionális beavatkozással funkciókat megváltoztathatunk, azokat a problémákat azonban, amelyek a tünetekben manifesztálódnak, így nem lehet elhárítani. Csak akkor fogjuk a fogyatékosságban rejlő nyereséget érzékelni, ha megválunk attól az eszmétől, miszerint minden testi fogyatékosság áldatlan állapot, melyet a lehető leggyorsabban s a leginkább feltűnés nélkül kompenzálni kell, vagy el kell hárítani. Hagynunk kell, hogy a fogyatékosság igenis zavarjon bennünket megszokott életmenetünkben – hagynunk kell, hogy megakadályozzon bennünket abban, hogy úgy éljünk, ahogyan eddig éltünk. Így válhat betegségünk a gyógyuláshoz vezető úttá. Ilyen esetben a vakság is taníthat valódi látásra, s valódi belátásokhoz vezethet el bennünket.

 

A szem megbetegedései

Akinek szem-, illetve látási problémái vannak, először is tegye félre egy napra a szemüvegét vagy a kontaktlencséjét, s próbálja meg tudatosan átélni azt az élethelyzetet, amelybe így került. Készítsen ezután beszámolót erről a napról, s ebben adjon számot magának arról, hogyan látta s élte át világát, mit volt képes cselekedni, s mit nem, miben volt akadályozva, hogyan jött ki környezetével stb. Egy ilyen beszámoló bizonyosan elegendő anyagot szolgáltat ahhoz, hogy az érintett személy jobban megismerje azt a módot, ahogyan a világot s abban önmagát látja. Ajánlatos még a következő alapvető kérdéseknek is utánajárni:

l. Mit nem akarok látni?

2. Szubjektivitásom útját állja-e önismeretemnek?

3. Vajon nem mulasztom-e el a történtekben megismerni önmagam?

4. Vajon felhasználom-e a látást a mélyebb be-látáshoz?

5. Félek-e a dolgokat a maguk élességében látni?

6. El bírom-e egyáltalán viselni, ha a dolgokat olyannak látom, amilyenek?

7. Létemnek (So-sein) vajon mely területei azok, amelyekre inkább nem figyelek oda?”

Leave a Reply

Kérem, adja meg az alábbi művelet eredményét! *