Mi lehet az orvos legfontosabb feladata?

Ma egy nő mesélte, hogy 1 éve nagyon ráijesztett egy szemész kollégám. Azt mondta neki, hogy nagy baj, hogy nem hordja állandóan a kis mínuszos lencséjét és hogy a szemfenekén van egy macula elváltozás. (szemfenéki meszesedés kezdeti képe)

A nő elment kivizsgálásra, és valóban látszik egy kis pigment egyenetlenség a szemfenéken, azonban a látása teljesen jó, semmilyen panasza, látásromlása nincs.

Ő azonban elkezdett félni, hogy mi lesz a látásával.

A történet nagyon tipikus, és gyakran azzal a következménnyel jár, hogy a betegből még betegebb lesz.

Mert az orvos szava, ítélete hatalmas erejű, nagyon erősen befolyásolja a beteg további életét.

Miért?

Nos, nézzük meg, mi történik egy tipikus orvos-beteg rendelésen például a szemészeten.

A beteg bejön, bekerül egy ismeretlen, idegen helyre, leültetik egy tábla elé és el kell olvasnia a betűket, számokat. Ez nagyon gyorsan történik, sokszor gépekkel is megvizsgálják vagy megkérdezik hány éves és annak alapján írnak fel szemüveget. Az, hogy valójában milyen a beteg látása a saját szemével, néha ki sem derül.

A vizsgálat során elejtett megjegyzések aztán elkezdik befolyásolni az illetőt. Ha az orvos azt mondja neki, hogy rossz a látása, elkezdi ő is annak érezni, öntudatlanul is keresi a bizonyítékokat arra, hogy rosszul lát. Az elméje erre fókuszál és a tudata ezeket a homályos pillanatokat jegyzi meg-miközben valószínűleg számos éles pillanata is van, de nem ezekre figyel. Mivel fogalmunk sincs, mit jelent jól vagy rosszul látni, hisz csak a saját látásunkat ismerjük, könnyű a bizonytalan embert elbizonytalanítani önmagában. Ez gyerekeknél még erőteljesebben jelen van, náluk anya, apa vagy a család, ismerősök megjegyzései is nagyon befolyásolják azt, hogy ő milyennek fogja ítélni a saját látását.

Az olyan gyerek, aki nagyon mások ítélete szerint alkot képet önmagáról és kevésbé lázad és alakítja ki a saját (én)képét a világról, könnyen elhiszi, hogy rossz a szeme, és hogy nem lát semmit szemüveg nélkül. Pedig az, hogy nem tátunk semmit vagy az, hogy a dolgok homályosabban látszanak nagyon nem ugyanaz! De gondoljunk bele, milyen üzenetet küldünk az agyunknak, szemünknek akkor, amikor azt mondogatjuk magunknak és másoknak, hogy szemüveg nélkül nem látunk semmit!

Az orvosi munka során tehát erőteljesen hatunk a szavainkkal a betegekre, miközben ennek az orvosok nagy része egyáltalán nincs tudatában. Ma már azokon a helyeken, ahol ügyféllel dolgoznak, képzéseket kapnak a dolgozók azért, hogy megfelelően tudjanak kommunikálni, mert ez a cégek sikeres és hatékony működésének fontos pillére. Az egészségügyben, ahol életek múlnak a jó vagy rossz kommunikáción, semmilyen ilyen jellegű tréning nincs! Az orvosok, ápolók szűretlenül zúdítják saját frusztrációikat a betegekre, élik ki rajtuk kisebbrendűségi érzéseiket vagy épp hatalmaskodási attitűdjeiket. A hagyományos feudális orvosi hierarchia is kedvez ennek.

Mit tehetünk?

Vértezzük fel magunkat ez ellen úgy, hogy felismerjük.

Ha nem értünk valamit, kérdezzünk, keressünk más szemléletű orvost, aki segít, ma már szerencsére sok ilyen is van.

Bízzunk saját képességeinkben, higgyünk magunkban, támogassuk magunkat. Ami elromlott, az meg is tud javulni, nem az orvos gyógyít hanem a természet. Adjunk figyelmet, időt, kedvességet magunknak. Pihenjünk ha elfáradunk, néha ez is elég ahhoz, hogy az öngyógyítás megtörténjen.

Keressük az örömöt az életben, használjuk ki a természet adta szépséget ami bárhol és bármikor ott van körülöttünk: vegyük észre. Mindennek lehet örülni, és ugyanúgy mindenen lehet bosszankodni is. Az eső tud undorító, de szép is lenni. Keressük a szépséget.

Mit tehetünk orvosként?

Képezzük magunkat a kommunikációra. Ma már ebben is profi szakemberek segítenek bennünket. Például szervezetfejlesztőkkel, önismerettel. Az, hogy orvosok vagyunk nem jelenti azt, hogy testileg-lelkileg egészségesek vagyunk. Nekünk is törődnünk kell saját testi-lelki egészségünkkel.

Mi lehet az orvos legfontosabb feladata?

Szerintem ez: Felismerni a saját szerepének hatását, befolyásoló erejét és igyekezni a legjobban használni arra, hogy  a másik ember öngyógyító képességét erősítse.