Inspiráló történetek

A látás javítható. Ez a mondat az, amit ha valaki elhisz, akkor elindulhat a javulás felé. Ehhez adok támogatást azzal, hogy közzéteszek inspiráló történeteket olyanokról, akiknek az orvosok által lehetetlennek tartott állapotokból javult meg a látásuk.

David R. Hawkins:Elengedés című könyvében olvasható ez a fejezet:

“A látás gyógyulása
Egy este az önátadás mechanizmusáról tartottam előadást, és épp a fent említett
gyógyulásokat részleteztem, amikor a közönségből valaki a következő kérdést tette
fel: „Ha ezeket a betegségeket mind meggyógyította, hogyan lehetséges, hogy még
mindig szemüveget visel? A rövidlátást nem lehet ugyanígy meggyógyítani?”
„Ami azt illeti, sosem gondoltam a szemüvegviselésre betegségként. Mindig is a
test anatómiai rendellenességének tartottam. Ám most, hogy mondja, végül is nem
látom akadályát, miért ne gyógyulhatna meg ez is.”
Így levettem a szemüvegemet, és a zakóm zsebébe csúsztattam. A látásom
akkoriban olyannyira megromlott, hogy a szemész trifokális szemüveg viselését írta
elő. Az előadás végén hazafelé vettem az irányt, amikor ugyanaz a belső tudás
jelent meg, amely korábban már annyiszor: elegendő hittel és bizalommal majd ez
az állapot is meggyógyítja magát.
Szemüveg nélkül vezettem haza, a látásom homályos volt. Lassan haladtam, a
reflektorok az útpadkát követték. Az a belső tudás volt jelen, hogy amit kell azt
mindig meglátjuk, és csak azt nem látjuk, amit meg akarunk látni. Az elkövetkező hat
hétben sok mindent megfigyeltem és megtudtam arról, hogy a hétköznapi
értelemben vett látás mögött mi is történik valójában. Az érzések egész garmadája
befolyásolja azt, a kíváncsiságtól kezdve a versengésig, az erotikus érdeklődéstől az
intellektuális felpezsdülésig. Látásunknak csupán mintegy öt százaléka az, ami
okvetlenül szükséges a világban való működéshez.
Különös dolog történt, mivel kizárólag azt láttam, amit feltétlenül meg kellett
látnom. Az újság- vagy magazinolvasás, a tévézés vagy filmnézés egyszerűen
lehetetlen volt. Világossá vált, hogy látásunk zöme egész egyszer􀄦en nem más, mint
menekvés. A forgalomban mintha Mr. Magoo ült volna a volán mögött, és újra meg
újra ugyanaz a rejtélyes jelenség ismétlődött meg. Ha létfontosságú volt meglátnom
valamit, akkor meg is láttam. Csak akkor vált láthatóvá a sziklapárkány széle, amikor
muszáj volt meglátnom. A félelem állandó elengedése mellett mindezt persze jókora
aggodalom is kísérte. A hatodik hét végére a félelem végül kimerülni látszott, a
helyébe pedig mély önátadás lépett. „Nos, rendben. Csak azt fogom meglátni, ami
megengedett a számomra.” Minden egyéb érzelmi célt is készségesen feladtam,
amelyeknek a látás mind ez idáig alá volt rendelve.
Ekkor mélységes lelki béke és nyugalom töltött el, és egynek éreztem magam
azzal, ami az univerzumot irányítja, akármi is legyen az. És abban a pillanatban a
látás egy csapásra teljes mértékben és tökéletesen visszatért. Amit eddig nem
láttam, vagy nem tudtam elolvasni, az hirtelen kristálytiszta lett: útjelző táblák, apró
betűs szövegek halovány fényben, a szoba másik sarkában lévő tárgyak finom
részletei, és még távolra is jól láttam. A jogosítvány meghosszabbításához szükséges
következő szemvizsgálaton az asszisztens közölte, hogy a látásom tökéletes,
és többé szemüvegre sincs szükségem. Azelőtt egyetlen szemvizsgálaton sem
történt velem ilyesmi.
Miután országszerte több helyen elmeséltem a történetet, elég sokan tették le a
szemüveget, és mentek keresztül ugyanezen az élményen. Érdekes módon
mindegyikük arról számolt be, hogy körülbelül hat hét kellett ahhoz, hogy a látásuk
rendbe jöjjön. Akadt olyan is, akinek sikerült meggyógyítania a látását, mégis újra
feltette a szemüveget. Amikor ennek okairól kérdezték, azt felelte, hogy a felesége
már olyannyira megszokta őt szemüvegesen, hogy számára csúnyácskának tűnt
nélküle, így az ő kedvéért készíttetett egy dioptria nélküli szemüveget. Mindezt azért,
mert szerette, és boldoggá akarta őt tenni, ami egészen más, mint gyenge látás
miatt szemüveget hordani.
Azok, akik megtapasztalták közülünk a látás gyógyulását, valamennyien
osztoznak egy felfedezésben: az elme az, ami lát, nem pedig a szemgolyó!
Nemrégiben történt, hogy egy hölgy, aki a születése után nem sokkal elveszítette a
szeme világát egy a mindkét szemgolyóját érintő kóros elváltozás miatt, részt vett a
látás visszanyeréséről szóló egyik előadáson. Ezt követően továbbra is betartotta az
orvosi javallatokat, de az önátadás technikáját is alkalmazta a látására, ami két nap
múlva kezdett visszatérni. Az egyik előadás után odalépett hozzám, és azt mondta:
„Most már tudom, hogy igaza van. Tudom, hogy az elménkkel látunk, mivel pontosan
ez történik velem is. Mert bizony látok, méghozzá az elmémmel!”
Ahhoz, hogy megértsük, hogyan történnek ezek a már-már csodával határos
gyógyulások, felül kell vizsgálnunk a testben zajló folyamatokról, a gyógyulás
mechanizmusairól és a gyógyászati kezelések eredményességének okairól
megfogalmazott gondolatainkat. Világossá vált, hogy létezik bennünk egy
öngyógyító erő, amelyet a következetes önátadás hoz működésbe.”

Calgary, Alberta, Canada

“12 éves koromban kezdtem szemüveget hordani. Úgy emlékszem arra az időszakra, hogy a testem és a kapcsolataim mind egyszerre változtak meg.  A legnehezebb számomra a szexualitás megélése volt. Hirtelen a férfiak másképp kezdtek viselkedni velem és mivel én nem éreztem semmi különbséget magammal kapcsolatban, nem tudtam mit tegyek. Emlékszem, úgy döntöttem, hogy ha nem látom ezt a helyzetet, akkor nem lesz soha többé problémám ezzel a dologgal kapcsolatban. Tudatosan választottam azt, hogy ne lássam, amikor valaki vonzódik hozzám. Ez volt a kezdete annak a folyamatnak, amit ma úgy hívok: látási tagadás.

Ebben az időszakban kaptam meg a szemüvegemet. Emlékszem, órákig sírtam amikor az optometrista közölte velem, hogy szemüveges leszek. Tehetetlennek éreztem magam attól, hogy szemüvegben kell majd élnem. Ez több volt annál, mint az azon való aggódás, hogy csúnya leszek. Azért szomorkodtam, mert tudtam van ennél jobb megoldás is, de ez az optometrista nem tudott segíteni nekem abban, hogy rátaláljak. Most már tudom, hogy annak a mély bánatnak a pillanatában indult el az életem céljának a keresése.

20 év telt el, a szemüvegem erőssége pedig folyamatosan nőtt az egyetemi évek alatt egészen addig, amíg elérte a-3,0 és a -4,0 dioptriát. A látóélességem szemüveg nélkül 20/400 volt, egész nap szemüveget viseltem és soha nem tettem le őket.

Később, amikor már 4 éve optometrista voltam és megvalósítottam az összes karrier célomat, azt fontolgattam, hogy otthagyom a szakmámat. Untam és elvesztettem az illúziómat a munkámmal kapcsolatban. Ugyanakkor élénken elkezdett érdekelni a test-elme orvoslás és az emberi lehetőségek kutatása és úgy éreztem, több tapasztalásra van szükségem. Amikor dolgozni mentem úgy éreztem el kell nyomnom ezt a részemet azért, hogy megfeleljek a „jó optometrista” elképzelésnek. Hazugnak éreztem magam. Úgy éreztem, radikális váltásnak kell közelednie, mert folyamatosan ingadoztam a nagyon izgatott állapot és a félelem között. Féltem mert nem tudtam, hogyan fog kinézni a változás mégis a régi életem kezdett átalakulni.

Egy nap ráeszméltem: ha ezek a test/elme elméletek valóban igazak, akkor mindannyiunknak megvan a lehetőségünk arra, hogy bármit meggyógyítsunk magunkban. És ha ez igaz, akkor megvan a lehetőségem arra, hogy szemüveg nélkül lássak. Óriási félelmet éreztem ettől a lehetőségtől. Tudtam, hogy rátaláltam valami fontosra. Valami újat akartam adni a tudománynak azzal, hogy megtalálom a jó látás módját. Ugyanakkor nagyon vágytam arra, hogy jó legyen a saját látásom. Valójában ugyanaz a kérés volt mindkét vágyam. A jó látás keresése közben megtaláltam az életem értelmét is.

Jacob Libermannal egy konferencián találkoztam 2 hónappal később. Azt javasolta, vegyem le a szemüvegemet csak hogy lássam, mi történik. Perceken belül rettenetesen kényelmetlenül kezdtem magam érezni- bár élesen láttam őt, mégis sebezhetőnek éreztem magam. A szorongástól a rémületig jutottam pillanatok alatt. A föld eltávolodni látszott tőlem. Tudtam, hogy ezek az érzések jelentik a lehetőségét annak, hogy élesen lássak- ha szembe tudok velük nézni, újra élesen fogok látni.

Sok optometristával találkoztam, akik keresztülmentek ezeken a változásokon maguk is és az ő tanácsaik támogattak abban a folyamatban, hogy le tudjam tenni a szemüvegemet. Elkezdtem gyengébb szemüveget viselni, mindig csak éppen akkorát, amennyire az adott időszakban szükségem volt. Minden alkalommal, amikor újabb energia szabadult fel bennem, úgy éreztem, hogy tovább tudom csökkenteni a dioptriámat. Légzési gyakorlatokat végeztem és jógáztam és rendszeresen meditálni kezdtem. Megengedtem magamnak, hogy bármit kifejezzek amire szükségem volt, még akkor is, ha ezzel véget vetettem a munkámnak. És végre el tudtam mondani az apámnak, amit mindig akartam. Felmondtam a munkahelyemen, hogy egy időre magammal tudjak foglalkozni.

Amikor a magunk életét éljük valódi belső útmutatás alapján, az élet erőlködésmentessé válik.  Minden amire szükségünk van megérkezik hozzánk anélkül, hogy próbálkoznánk, erőlködnénk. Volt ekkoriban egy álmom, amiben teljesen élesen láttam távolra. Rettenetesen örültem neki mert tudtam, ha egyszer ez megtörtén a tudatalatti szintjén, akkor a tudatos szinten is hamarosan megtörténik.

Nem sokkal az álom után 1991 novemberében részt vettem Jacob tanfolyamán és lehetőségem volt a trambulinon dolgozni vele.

Amikor azt kérte tőlem, hogy lélegezzek, ugráljak és végezzek látszólag lehetetlen feladatokat, betűzzek mondatokat előre és hátra és összevissza, akkor valami hihetetlen dolog történt. Ahogy elkezdtem, a betűk elkezdtek váratlanul eszembe jutni. Ez a nemgondolkozás megtapasztalása volt, amikor a létezésünk dominál ahelyett, mint amikor próbálunk valamit a fejünkből véghezvinni. A logika és az erőfeszítés volt az, ami korábban mindig működött számomra, de ennek a gyakorlatnak az a szépsége, hogy nem ezek a képességek működnek benne hanem valami egészen más.

Abban a pillanatban azt a csendet tapasztaltam meg magamban, amit én Jelenlétnek hívok. Mások Istennek, Felettes Énnek, mély tudatosságnak, de nem az elnevezés számít. Lehetőségem volt rá, hogy leállítsam a gondolataimat és megengedjem magamnak a tiszta érzékelést. Ez pedig a valódi énünk megtapasztalásához vezet. Nem intellektuálisan értettem meg a feladatot és tudtam, hogy korábban féltem a hibázás lehetőségétől. Jacob támogatásával új szintjét éltem meg a létezésemnek és ez az a szint, ahol szemüveg nélkül is mindent tökéletesen látunk.

Következő reggel szemüveg nélkül mentem dolgozni. Ahelyett, hogy feltettem volna őket amikor stresszhelyzetben voltam, arra figyeltem, hogy nyissam meg magam újra a Jelenlétnek. Amikor ezt tettem, lazítottam és úgy éreztem, ismét jól látok. Nem kellett azon gondolkoznom, hogyan csináljam csak megtörtént velem amikor nyitott voltam rá. A szemüvegemet azóta sem hordom.

Úgy érzem a szellemünk mindig ott van bennünk a mélyben. Amikor nyitottak vagyunk és bízunk magunkban, bármit meg tudunk csinálni. Az orvostudomány épp csak elkezdte felismerni ezt az összefűzhetőséget a test/elme között. Az én célom az volt, hogy megtaláljam a kapcsolatot a részeim között magamban. Az egyéni célom most az, hogy másoknak is segítsek felébredni, meglátni kik is ők valójában és felismerni a saját céljaikat. Valami elképesztően nagy erő van abban hogy másokon is segíthetünk. Amikor nekem ez sikerült, és egy másik embernek segítettem megjavítani a látását, az engem is örökre megváltoztatott. Ez volt az a pillanat amikor rájöttem, hogy mindannyiunknak megvan az erőnk ahhoz, hogy segítsünk másokon.” ( J. Liberman: Take off your glasses and see)

“Anna Bambridge:

Amikor  elkezdek a látásomról beszélni mindig nehéznek érzem, mivel a látásom egy állandóan mozgó, változó, pásztázó dolog, szóval olyan érzés beszélni róla, mintha egy pillangót akarnék megölni és gombostűre tűzni főleg mivel rengeteg metafórája van. Például: Mi van a fókuszodban? Mi a perspektívád? Milyen mélységeket tudsz meglátni? Színesek számodra az élet dolgai? Ezek a látással kapcsolatos kérdések mégis más jelentésük is van. Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása szól a kapcsolatainkról is, a céljainkról, a motivációnkról, a tudatosságunkról és az egész életünkről. Amikor a látásomról beszélek az egész életemről beszélek.

Amikor először kaptam szemüveget, 3 éves voltam (rövidlátás és asztigmatismus volt a szememen) A szemüveg erőssége 22 éves koromig -10 dipoptriáig nőtt. A szemüvegek, kontakt lencsék és a refraktív sebészet megváltoztatják a fény útját, újrafókuszálják, eltorzítják azt amíg aztán eljut valakinek a szeméig. Megváltozik a fókusz és a dolgok mérete amikor szemüveget viselünk és megváltozik a perspektíva is. Ezt egy olyan egyszerű dologgal lehet illusztrálni, mint a például a lépcsőn járás, ami új szemüvegben nehézségeket okoz.

Minden erősebb szemüveg, amit kaptam miközben felnőttem, újra és újra megmutatta nekem az arcokat a távolban, a fűszálakat, minden részletet és ez csodálatos volt. Minden alkalommal ezt tapasztaltam amikor optikushoz mentem és erősebb szemüveget kaptam. Egészen addig amíg eljutottam Abraham Kirschnerhez aki terápiásan használta az optikai eszközöket.  Ahelyett, hogy erősebb lencsét adott volna, gyengébbet kaptam. Így homályosan láttam távolba, amitől mérges voltam. De nemcsak gyengébb szemüveget adott, hanem lazító gyakorlatokat is, amelyeket elkezdtem végezni és teljesen megdöbbentett az eredmény.

2 héten belül a gyengébb szemüvegemmel is ugyanolyan tisztán láttam, mint korábban az erősebbel! Eltűnt a homály a látásomból! Ez eddig csak olyankor fordult elő, amikor erősebb üveget kaptam. Ezúttal én voltam az és nem a szemüvegem, aki változott és ez nagyon megerősítette az önbizalmamat. Visszatérve Dr. Kirschnerhez ő megerősítette a javulást és még egyszer csökkentette a szemüvegem erősségét. Folytattam a lazító gyakorlatokat és a homály tovább csökkent.

Elkezdődött hát egy folyamat amit folytatni akartam. Minden alkalommal amikor egy kicsit élesebben láttam imádtam azt az élményt! Teljesen új volt ez számomra és folytattam a szemüvegem erősségének csökkentését hogy lássam, mennyire tud megjavulni a látásom. Néhány évvel azután, hogy elkezdtem a látásommal foglalkozni, még mindig teljesen függő voltam a szemüvegtől, bár az erőssége már csökkent. Még nem azért dolgoztam, hogy megszabaduljak teljesen a szemüvegtől. Azért folytattam a munkát a látásommal, mert felfedeztem, milyen érzés az, ami eddig hiányzott: az érzés, hogy látok.

Az után, hogy Dr. Kirschner bevezetett a látási gyakorlatokba, találkoztam egy másik látás terapeutával, Aileen Whiteford-dal. Ő lett az én fő látási mentorom és miközben vele dolgoztam a látás holisztikus jellege egyre nyilvánvalóbbá vált számomra. A látásom javítása azt jelentette és jelenti most is, hogy gyógyulok. Megtanulni szemüveg nélkül látni azt jelenti, hogy megtanulok nagyon különböző világítási körülmények, fényviszonyok között működni és eligazodni a világban mindenféle módokon. Azt is jelenti, hogy elengedem az egy dologra fókuszálást és azt is, hogy szélesebb perspektívában szemlélem a dolgokat.

Ezt az egész testemmel kell végrehajtanom, a lábaimmal is másképp kell járnom, változnom kell a kapcsolataimban, az álmaimmal, az otthonommal, a kreativitásommal és az életről alkotott elképzelésemmel is. Gyengébb szemüveget viselve egy kissé homályosan láttam távolra. Egyáltalán nem viselve szemüveget mindenhol rengeteg homályt láttam és sérülékenynek éreztem magam, elvesztettem a biztonságérzetem. Ahogy folytattam a látásom javítását úgy kezdtem egyre több és több időt szemüveg nélkül tölteni.

A folyamat a változás folyamata volt és egy olyan felfedező utazásé ahol találkoztam a fájdalommal, haraggal, és a sírással. Ez egy méregtelenítő és egy érési folyamat is volt, ugyanakkor növekedés és érzelmi erősödés.  A fájdalom és a düh is részei ennek a változásnak, ezek azok az alapok ahonnan elkezdődhet a gyógyulás. Annak a döntésemnek az alapja, hogy szemüveg nélkül természetesen megtanuljak látni az a tudás volt, hogy mivel szemüvegben nőttem fel, így valójában először fogok megtapasztalni teljes valójában egy csomó érzékelést. A döntés, hogy leveszem a szemüveget azt is jelentette, hogy felelősséget vállalok azért, hogy ápoljam az újonnan felfedezett részeimet, érzékeléseimet azért, hogy valóban lássak és ne csak  nagy homály vegyen körül szemüveg nélkül. Sok ember, hely és dolog segített engem ezekben a változásokban. A craniosacralis terápia, az Alexander technika, az aromaterápiás masszázs, a Bates módszer mind-mind segítettek. A szembenézés a nehéz helyzetekkel, a felelősségvállalás és az elfogadás tanulása is fontos lépések voltak. Azt tapasztaltam, hogy törekedni nem tudok az éleslátásra, de ha figyelmet fordítok az egészségemre, a szükségleteimre, a megérzéseimre, akkor a látásélességem mindig javul.

Néhány évvel azután, hogy megtapasztaltam a gyengébb szemüvegekkel történő életet, teljesen letettem a szemüvegemet azzal az elhatározással, hogy soha többé nem fogom feltenni. Borzasztó volt. Az életem teljesen megváltozott. Például nem vezettem autót és nem volt többé hová rohannom mivel nem láttam élesen. Nem volt meg a szemüvegek adta biztonsági háló. Volt, amikor össze voltam zavarodva és elvesztem a tömegben, a zsúfolt vasútállomásokon, és buszállomásokon. A homályaim között nem volt elég az információ ugyanakkor túl sok volt az információ. A tapasztalat gyakran nagyon leterhelt és  visszavonultam az ágyamba, mert nem tudtam mit kezdeni a színek, jelek, formák, mozgások kavalkádjával.

A Bates módszer az a technika amit leginkább használok, hogy ápoljam, lazítsam és erősítsem a látásom. A Bates módszer alapja, hogy a jó látás a lazításkor jön létre, a szem, a test és az elme szabadon áramlásával párhuzamosan alakul ki  és erre alapulnak a technikái is. Az egyik ilyen technika a tenyerezés. Ilyenkor a tenyerekkel eltakarjuk a szemeket. Tenyerezés alatt, legyen az pár perc vagy órák, mindig megnyugodtam. Amikor bepánikoltam a túl sok inger miatt, a tenyerezés megváltoztatta körülöttem a dolgokat. Egy különleges alkalommal 7 órán át tenyereztem, ami után ugrásszerűen javult a látásom. A tenyerezés volt az én szentélyem, egy hely ahol érzékelhettem, milyen gyorsak vagy lassúak a gondolataim, hogy milyen meleg vagy hideg a lábam és mennyire áramló a képzeletem. Számomra ez egy meditáció, egy hely ahol gyógyulok.

Miért folytattam? Miért maradtam szemüveg nélkül miközben olyan nehéz volt látni, miközben olyan fájdalmas volt minden, miközben nem tudtam felismerni az embereket és miközben minden olyan egyszerű volt amíg szemüveget viseltem? Mert miközben  a bizonytalanságban és a káoszban voltam felfedeztem más dolgokat is, amelyek fontosak voltak nekem, például a bizalmat. Amikor elmentem otthonról szórakozni nem tudtam többé könnyedén megtalálni a barátaimat a tömegben. Bíznom kellett bennük, hogy odajönnek és köszönnek nekem. Hamarosan megtapasztaltam a barátságok erejét. A buszmegállókban nem láttam a buszok számát így segítséget kellett kérnem, ami nem volt könnyű nekem. Amikor ideges voltam vagy fáradt a látásom nagyon leromlott, haza kellett mennem pihenni.

Amikor szembesültem a homállyal és a zavarodottsággal a rohanás és az előre tervezés lehetetlenné vált. Elvesztem az időben és elvesztettem azt a képességem, hogy úgy kezeljem a dolgokat, ahogy azok felbukkannak az életemben. Ezek a változások egyfajta meditatív minőséget hoztak az életembe: annak a paradoxonját, hogy akkor amikor ellazultam és elfogadtam, hogy minden amit látok homályos, akkor a látásom megváltozott és elkezdtem élesen látni. Élesen látni azt, hogy nem látok élesen-ez segített abban, hogy javuljon a látásom.

Élesen látni új volt számomra. Amikor először láttam teljesen élesen egészen megrémültem. Csak néhány pillanatig tartott sétálás közben de élesen megmaradt az emlékemben. Ahogy egyre gyakrabban és egyre hosszabban látok élesen azt  tanulom, milyen érzés kíséri az élességet. Az élesség áramlása miatt olyan, mintha a világ mozogna körülöttem. Érzékelem a szinkronicitásokat is ami egyrészt izgalmas másrészt félelmetes.

Ahogy a látásom megváltozott, úgy változott meg a testem és az érzékelésem is. A feszültségek a térdemben, hátamban, vállamban, nyakamban, amiket évek alatt nem tudtam jógával, masszázzsal feloldani, ahogy most feloldódnak. Ez mennyei számomra. Megtapasztaltam a nehézségét annak is, milyen szemüveg nélkül lépcsőn járni. Minden lépésnél egy kicsit messzebbinek éreztem a lépcsőt, mint ahol volt. Minden lépésnél bíznom kellett abban, hogy éppen oda lépek ahová kell és hogy az érzékelésem arról, hogy hol van a föld, az nem valós. Olyan volt, mintha nyúlna a lábam és megnyúlna az érzékelésem is. Az első alkalommal amikor lépcsőn mentem a félelem még könnyeket csalt a szemembe de ma már felszabadultan tudok lerohanni a sziklákon is. Könnyedséget, kegyelmet és pontosságot érzek a mozgásban, ami sosem volt korábban.

Minden nap amióta elkezdtem a látásommal dolgozni egy kicsivel élesebben látok és ez még mindig nagyon izgalmas számomra. A tapasztalatom szerint természetesen látni teljesen más mint szemüvegben látni. A formák, színek, mozgások megváltoztak és én tisztábban és pontosabban látok, érzek, gondolkodom. A képzeletem, a gondolataim és érzéseim megnyíltak. Hallás után improvizálom a zenét, nem kottából játszom, felfedeztem  a versírást, a rajzolást és ezeken a tapasztalatokon keresztül is többet látok. A legértékesebb érzés amit nyertem abból, hogy a természetes látásomat követtem az annak az érzése, hogy részt veszek az életben belső elkötelezettséggel és amit látok az motivál és erősít engem. Folyamatosan tanulmányozom a helyzeteket amiket nem értek, tanúja vagyok a változásoknak és hatok arra, amit látok.

Milyen most a látásom? Mik a fókuszaim és a kilátásaim? Milyen mélységeit látom a világosságnak és a színeknek? Figyelem a válaszokat.”

forrás: http://www.indivisual.org.uk/index.html

Wolfgang Hatscher-Rosenbauer, a hosszú nevű német férfi, aki ősz hajjal, színes ruhában, derűsen mesél magáról. Ő is látástréner, aki elsősorban a színekkel dolgozik, a színek és a látás kapcsolatával.

Mint sok látástrénernek, neki is megvan a saját története a látásáról, íme:

Huszonéves volt, amikor nagyon rövidlátóvá vált (-8 dioptria)a sok tanulás, fókuszálás következtében. Könyvből próbálta a Bates gyakorlatokkal javítani a látását de nem sikerült neki és ez nagyon frusztrálttá tette.

Akkoriban elutazott Sri Lankára és ott úgy adódott, hogy sem a szemüvegét sem a kontaktlencséjét nem tudta használni. Képzelhetitek milyen homályosan látott…érdekes módon azonban mindig találkozott valakivel, aki segített megmutatni a következő lépést, hová menjen, mit csináljon.

Így jutott el egy kelmefestő helyre, ahol gyönyörű színek vették körül és ő csak állt és gyönyörködött bennük, annak ellenére, hogy mindent nagyon homályosan látott. A színeket azonban elkezdte élvezni, és érezte, ahogy a látása energiával töltődik fel. A fókusza elkezdett nyílni, már nemcsak egy dologra fókuszált, és ettől az összes érzékszerve elkezdett kinyílni.

Ő is elkezdett festeni és a benne lévő kreativitás elkezdett kibontakozni. Így az önmagáról alkotott belső képe is elkezdett megváltozni.

Bates írta le először, hogy jó feltételek között a tiszta látás villanásszerűen megjelenik. Wolfganggal is ez történt, amikor elment a dzsungelbe túrázni egy gyönyörű vízeséshez.

„Csak egy út vezet oda, nem tudsz eltévedni” -mondták neki, így hát felkerekedett. Aznap épp pillangórajzás volt az erdőben és ő úgy haladt végig az ösvényen, hogy gyönyörködött a rengeteg színes pillangó táncában. Úgy élvezte a látványt, mint egy gyerek!

Elérkezett a vízeséshez, ami tényleg meseszép volt! És ahogy ott állt, egyszer csak azt vette észre, hogy tökéletesen élesen lát mindent!

„Hisz ez lehetetlen”-gondolta, és abban a pillanatban elhomályosult a kép. Az elméje, a gondolata elhomályosította a látványt.

Amikor azonban hazatért Németországba, a látása 3 dioptriával jobb volt, mint amikor elindult. Később pedig még tovább javította a látását, ma már nem visel szemüveget. A színek segítettek neki elindítani a látásjavulást és aztán a színek további tanulmányozása és használata segítette hozzá a tökéletes látáshoz. Könyveit magyarul is kiadták, színtábláival ezekből bárki gyakorolhat.  ( A szem iskolája- A gyenge látás megelőzésének és kezelésének gyakorló kézikönyve, Magyar Könyvklub, Láss jobban, Sanoma Kiadó)