Nemrég egy tanfolyamon azt a feladatot kaptuk, hogy éljük bele magunkat abba, hogy 1 napunk van hátra. Mi lenne az, amit nehezen hagynánk itt?

Én elmerültem ebben a kérdésben és a következő történt: eszembe jutott a szél, ahogy simítja a bőröm. Az ételek íze. Az érintések. Illatok.  És elkezdtem sírni de úgy, hogy nem tudtam abbahagyni. Az örömtől, a szépségtől, a megrendültségtől, a földi élet apró örömeitől.

Nemrég ismét ez az élmény ért utol.

Imádom nézni az eget, legyen nappal vagy éjszaka.

Augusztusban csodálatosan tiszta volt az ég és életemben először láttam a Tejútrendszert. Felemelő volt!

Aztán pedig megnéztem Wim Wenders Berlin fölött az ég című filmjét. ( Aki látta az tudja, az angyal épp az olyan dolgokért válik emberré, amik engem is megríkattak. Érintések, színek, mindennapi „apróságok”.) Mondanom sem kell, ki kellett ülnöm megint az ég alá és hagyni, hogy hulljon a könnyem a sok szépségtől, ami körülvesz. Ezért aki sírni lát, ne sajnáljon, sírjon velem együtt az örömtől és meghatottságtól! És nézzen fel az égre….