J. Liberman: Take off your glasses and see című könyvéből
"12 éves koromban kezdtem szemüveget hordani. Úgy emlékszem arra az időszakra, hogy a testem és a kapcsolataim mind egyszerre változtak meg. A legnehezebb számomra a szexualitás megélése volt. Hirtelen a férfiak másképp kezdtek viselkedni velem és mivel én nem éreztem semmi különbséget magammal kapcsolatban, nem tudtam mit tegyek. Emlékszem, úgy döntöttem, hogy ha nem látom ezt a helyzetet, akkor nem lesz soha többé problémám ezzel a dologgal kapcsolatban. Tudatosan választottam azt, hogy ne lássam, amikor valaki vonzódik hozzám. Ez volt a kezdete annak a folyamatnak, amit ma úgy hívok: látási tagadás.
Ebben az időszakban kaptam meg a szemüvegemet. Emlékszem, órákig sírtam amikor az optometrista közölte velem, hogy szemüveges leszek. Tehetetlennek éreztem magam attól, hogy szemüvegben kell majd élnem. Ez több volt annál, mint az azon való aggódás, hogy csúnya leszek. Azért szomorkodtam, mert tudtam van ennél jobb megoldás is, de ez az optometrista nem tudott segíteni nekem abban, hogy rátaláljak. Most már tudom, hogy annak a mély bánatnak a pillanatában indult el az életem céljának a keresése.
20 év telt el, a szemüvegem erőssége pedig folyamatosan nőtt az egyetemi évek alatt egészen addig, amíg elérte a-3,0 és a -4,0 dioptriát. A látóélességem szemüveg nélkül 20/400 volt, egész nap szemüveget viseltem és soha nem tettem le őket.
Később, amikor már 4 éve optometrista voltam és megvalósítottam az összes karrier célomat, azt fontolgattam, hogy otthagyom a szakmámat. Untam és elvesztettem az illúziómat a munkámmal kapcsolatban. Ugyanakkor élénken elkezdett érdekelni a test-elme orvoslás és az emberi lehetőségek kutatása és úgy éreztem, több tapasztalásra van szükségem. Amikor dolgozni mentem úgy éreztem el kell nyomnom ezt a részemet azért, hogy megfeleljek a „jó optometrista” elképzelésnek. Hazugnak éreztem magam. Úgy éreztem, radikális váltásnak kell közelednie, mert folyamatosan ingadoztam a nagyon izgatott állapot és a félelem között. Féltem mert nem tudtam, hogyan fog kinézni a változás mégis a régi életem kezdett átalakulni.
Egy nap ráeszméltem: ha ezek a test/elme elméletek valóban igazak, akkor mindannyiunknak megvan a lehetőségünk arra, hogy bármit meggyógyítsunk magunkban. És ha ez igaz, akkor megvan a lehetőségem arra, hogy szemüveg nélkül lássak. Óriási félelmet éreztem ettől a lehetőségtől. Tudtam, hogy rátaláltam valami fontosra. Valami újat akartam adni a tudománynak azzal, hogy megtalálom a jó látás módját. Ugyanakkor nagyon vágytam arra, hogy jó legyen a saját látásom. Valójában ugyanaz a kérés volt mindkét vágyam. A jó látás keresése közben megtaláltam az életem értelmét is.
Jacob Libermannal egy konferencián találkoztam 2 hónappal később. Azt javasolta, vegyem le a szemüvegemet csak hogy lássam, mi történik. Perceken belül rettenetesen kényelmetlenül kezdtem magam érezni- bár élesen láttam őt, mégis sebezhetőnek éreztem magam. A szorongástól a rémületig jutottam pillanatok alatt. A föld eltávolodni látszott tőlem. Tudtam, hogy ezek az érzések jelentik a lehetőségét annak, hogy élesen lássak- ha szembe tudok velük nézni, újra élesen fogok látni
Sok optometristával találkoztam, akik keresztülmentek ezeken a változásokon maguk is és az ő tanácsaik támogattak abban a folyamatban, hogy le tudjam tenni a szemüvegemet. Elkezdtem gyengébb szemüveget viselni, mindig csak éppen akkorát, amennyire az adott időszakban szükségem volt. Minden alkalommal, amikor újabb energia szabadult fel bennem, úgy éreztem, hogy tovább tudom csökkenteni a dioptriámat. Légzési gyakorlatokat végeztem és jógáztam és rendszeresen meditálni kezdtem. Megengedtem magamnak, hogy bármit kifejezzek amire szükségem volt, még akkor is, ha ezzel véget vetettem a munkámnak. És végre el tudtam mondani az apámnak, amit mindig akartam. Felmondtam a munkahelyemen, hogy egy időre magammal tudjak foglalkozni.
Amikor a magunk életét éljük valódi belső útmutatás alapján, az élet erőlködésmentessé válik. Minden amire szükségünk van megérkezik hozzánk anélkül, hogy próbálkoznánk, erőlködnénk. Volt ekkoriban egy álmom, amiben teljesen élesen láttam távolra. Rettenetesen örültem neki mert tudtam, ha egyszer ez megtörtén a tudatalatti szintjén, akkor a tudatos szinten is hamarosan megtörténik.
Nem sokkal az álom után 1991 novemberében részt vettem Jacob tanfolyamán és lehetőségem volt a trambulinon dolgozni vele.
Amikor azt kérte tőlem, hogy lélegezzek, ugráljak és végezzek látszólag lehetetlen feladatokat, betűzzek mondatokat előre és hátra és összevissza, akkor valami hihetetlen dolog történt. Ahogy elkezdtem, a betűk elkezdtek váratlanul eszembe jutni. Ez a nemgondolkozás megtapasztalása volt, amikor a létezésünk dominál ahelyett, mint amikor próbálunk valamit a fejünkből véghezvinni. A logika és az erőfeszítés volt az, ami korábban mindig működött számomra, de ennek a gyakorlatnak az a szépsége, hogy nem ezek a képességek működnek benne hanem valami egészen más.
Abban a pillanatban azt a csendet tapasztaltam meg magamban, amit én Jelenlétnek hívok. Mások Istennek, Felettes Énnek, mély tudatosságnak, de nem az elnevezés számít. Lehetőségem volt rá, hogy leállítsam a gondolataimat és megengedjem magamnak a tiszta érzékelést. Ez pedig a valódi énünk megtapasztalásához vezet. Nem intellektuálisan értettem meg a feladatot és tudtam, hogy korábban féltem a hibázás lehetőségétől. Jacob támogatásával új szintjét éltem meg a létezésemnek és ez az a szint, ahol szemüveg nélkül is mindent tökéletesen látunk.
Következő reggel szemüveg nélkül mentem dolgozni. Ahelyett, hogy feltettem volna őket amikor stresszhelyzetben voltam, arra figyeltem, hogy nyissam meg magam újra a Jelenlétnek. Amikor ezt tettem, lazítottam és úgy éreztem, ismét jól látok. Nem kellett azon gondolkoznom, hogyan csináljam csak megtörtént velem amikor nyitott voltam rá. A szemüvegemet azóta sem hordom.
Úgy érzem a szellemünk mindig ott van bennünk a mélyben. Amikor nyitottak vagyunk és bízunk magunkban, bármit meg tudunk csinálni. Az orvostudomány épp csak elkezdte felismerni ezt az összefűzhetőséget a test/elme között. Az én célom az volt, hogy megtaláljam a kapcsolatot a részeim között magamban. Az egyéni célom most az, hogy másoknak is segítsek felébredni, meglátni kik is ők valójában és felismerni a saját céljaikat. Valami elképesztően nagy erő van abban hogy másokon is segíthetünk. Amikor nekem ez sikerült, és egy másik embernek segítettem megjavítani a látását, az engem is örökre megváltoztatott. Ez volt az a pillanat amikor rájöttem, hogy mindannyiunknak megvan az erőnk ahhoz, hogy segítsünk másokon."
Calgary, Alberta, Canada