Szégyenjárvány dúl a világban
Ha meg akarjuk érteni, mire akar tanítani minket Brené Brown, a legegyszerűbb, ha kiegészítjük a következő mondatot: sosem vagyok elég… A válasz sokféle lehet: sosem vagyok elég jó, elég vékony, elég sikeres, elég okos, elég különleges, elég gazdag, elég nyugodt, elég boldog. Akármelyiket választottuk is, ugyanazt éljük át, mint körülöttünk sok-sok száz, ezer, millió ember, akiknek alapélménye megegyezik Brown professzor tételével: olyan világban élünk, ahol átlagosnak lenni nem elég. Főleg a nők felé sugárzik az az elvárás, hogy „tegyél meg mindent, állj mindenkinek a rendelkezésére, de mindezt úgy, mintha semmiféle erőfeszítésedbe nem kerülne”. Mindennek eredményeként szinte nincs senki, aki ne szégyenkezne valami miatt, aki ne érezné úgy, kudarcot vallott szülőként, kenyérkeresőként, szexuális partnerként, munkavállalóként, a fogyókúrájával, akármivel.
A szép szőke amerikai hölgy átütő sikere annak köszönhető, hogy kutatásaival teljesen új irányba indult el. Tizenhárom év leforgása alatt több mint tízezer emberrel készített interjút, és ezek alapján korábban soha ki nem mondott életigazságokat öntött szavakba. Magyarul most megjelent könyvében, a Bátraké a boldogságban a következőképpen fogalmazza meg a bátorságról, a szégyenről és a sebezhetőségről alkotott elméletét: amikor úgy érezzük, nem vagyunk elég jók (szépek, fiatalok, okosak, tehetségesek, és így tovább), úrrá lesz rajtunk a szégyen. Olyan univerzális érzelem ez, amely erős fájdalommal adja tudtunkra, hogy nem vagyunk méltók a szeretetre és az elfogadásra. Egy olyan helyzetben, ahol egyszerűen azt kellene gondolnunk, hoppá, most valamit elrontottunk, a legtöbben szégyenkezni kezdünk, és túl szigorúan ítéljük meg önmagunkat. Mondjuk nem látogattuk meg a kórházban a beteg nagynénénket? Szörnyűek vagyunk! Meghúztak minket egy vizsgán, elveszítettük az állásunkat? Komplett lúzerek vagyunk! A „sosem elég” világában dúl a szégyenkezés járványa, márpedig a szégyen, állítja Brown, együtt jár a függőséggel, a hatalmaskodással, sőt, akár az öngyilkossággal is. Ellenintézkedésként egyetlen értelmes választásunk, hogy elfogadjuk magunkat olyan tökéletlennek, amilyenek vagyunk, és bátran vállaljuk a sebezhetőségünket, megmutatva az igazi arcunkat, a hibáinkkal együtt. Csak így alakíthatunk ki igazi emberi kapcsolatokat.
Ez az az üzenet, amely világméretű visszhangot váltott ki. Ahogyan maga Brown fogalmaz arra a kérdésre válaszolva, vajon mivel magyarázható a rengeteg visszajelzés: „ha az emberek rendelkezésére bocsátunk egy olyan nyelvet, amelynek segítségével beszámolhatnak olyan tapasztalataikról, amelyekre korábban nem voltak szavaik, ha megértetjük velük, hogy nincsenek egyedül, akkor megnyertük őket. Mindnyájan úgy érezzük, egyedül vagyunk, amikor átéljük a szégyent, a sebezhetőséget, a tökéletlenséget.” Másik gondolata szerint a beteljesedés iránti vágyunk új irányt vett, amióta gazdaságilag bizonytalan időket élünk. Az emberek kezdenek rájönni, nem az számít, amink van, amit keresünk, amilyen státuszt betöltünk a társadalomban, hanem az életnek ennél többről kell szólnia. „Azt akarjuk, hogy az életünknek legyen értelme és célja, ezt pedig csak akkor kapjuk meg, ha normális kapcsolatot alakítunk ki a többi emberrel” – fogalmaz.
Az öröm gyilkosa
A Bátraké a boldogság lapjain a szerző igen mélyre hatol, amikor a szégyen elemzésére vállalkozik. Véleménye szerint szégyenérzetünk csökkentésére három vértezetet használunk. Közülük az egyik a boldog balsejtelem vértje, amely nem más, mint a rettegés, ami minduntalan elfog minket és rátelepszik azokra a pillanatainkra, amikor boldognak érezhetnénk magunkat. A másik a maximalizmus vértje, az a meggyőződés, hogy ha mindent tökéletesen csinálunk, akkor nem vallhatunk szégyent – ez utóbbiról Brownnak különösen sok mondanivalója van, hiszen saját bevallása szerint éppen felépülőben van önnön perfekcionizmusából. A harmadik pedig a tompítás vértje, amikor bármit megteszünk, hogy tompítsuk az átélt kényelmetlenséget és fájdalmat.
A cikk folytatását az ELLE aktuális, októberi lapszámában találjátok!
