A múltkor egy tanítványommal beszélgetve feltettem neki ezt a kérdést: Vajon mi a jó abban, hogy homályosan lát? Mitől kímélik meg a homályok?

Nem tudott rá mit mondani, úgy gondolta, semmi jó nincs abban, hogy homályosan lát messzire.

Később tanítottam neki egy gyakorlatot, amire azt mondta: Vajon mit fognak szólni a szomszédok, ha látják, hogy ezt a gyakorlatot végzi?

Ekkor ismét megkérdeztem tőle: Mi van akkor, ha épp az ilyen gondolatoktól szeretné megkímélni a homályos látás? Milyen jó, ha nem látja mások ott vannak-e, ránéznek-e és hogyan néznek rá. Ha nem látja, nem zavarja igaz? És akkor végre azt csinálhatja, ami jól esik neki.

Vajon lemondunk vágyainkról, őszinte megnyilvánulásainkról azért, mert tartunk mások ítéleteitől? És vajon tudunk-e ítélkezés mentesen ránézni a környezetünkre? És önmagunkra? Nem könnyű, de a nagy bölcsek azt mondják, valahol itt kezdődik a valódi szabadságunk.

Mindenesetre érdekes eljátszani azzal a gondolattal: Mitől kímél meg a homály? Miben segít? Hogy tudnám észrevenni és értékelni amit kapok tőle?