Sokszor nem értem az orvoskollégáimat. De inkább meséljenek a történetek, amiket hallok:

1. A Sportorvos

Nem először hallok olyan történetet, hogy sportorvos eltiltja a sportolni vágyó, esetleg már egy ideje sportoló gyermeket a sporttól. Az indok szemészeti, például tompalátás. A gyerek sír és nem érti, miért nem mozoghat, miért nem végezheti kedvenc sportját.

És én sem értem. repülőorvos is vagyok, tehát tudom, mit jelentenek a rendeletek és azok alkalmazása. Mi a repülésbiztonságot védjük mindenféle orvosi alkalmasságikkal. DE! Az első mindig a valós helyzet, a valós kockázat megvizsgálása, ebben a szabályok csak eligazítást nyújtanak, nem merev falakat.

Nem értek egyet azzal, hogy energiától duzzadó, mozogni szerető gyerekeket eltiltsunk a sportolástól azért, mert tompalátók. A tompalátásnak sokféle fokozata van, némelyik alig jelent problémát. De még ha igen, akkor sem értek egyet azzal, hogy ne focizhasson, karatézhasson ezért valaki. Számos alkalmassági szabállyal találkozom a színtévesztés kapcsán is, és mondhatom, semmi közük a valósághoz. A szakmák színigénye egészen más, mint ahogy azt képzelik a jogalkotók. Nem beszélve arról, hogy a színtévesztők látása is egészen más, mint ahogy azt sokan hiszik! Mégis úgy bánnak velük, mintha nem is tudom milyen értelmi fogyatékosok lennének. Ami azért is rémes, mert értelmi fogyatékossal is emberségesen kéne bánni…

A szabályok pedig ha nem jók, akkor meg kell változtatni őket. ..

2. A „mércék és skatulyák világa”

Járt nálam egy gyönyörű, érdeklődő, jövő-menő, barátságos egyéves kisfiú. Kérdeztem a szüleit, milyen a fejlődése a gyereknek. Mondták, az orvos szerint nem jó, mert túl kicsi. Ránézek a szülőkre, akik 160 cm körüliek mindketten, és elcsodálkozva mondom: Mitől lenne ez a gyerek nagy? Hisz maguk is kis termetűek!

Vagyis a kolléga elővette a táblázatot és annak alapján ítélte meg a gyereket, ahelyett, hogy a saját közegében, családjában nézte volna meg.

3. Az érzelmi blokk hatása a látásra

Járt nálam egy fiatalember, aki szemüveges, és ezzel ő meg van elégedve. Igen ám, de néhány szerencsétlen eset során összetörte az autóját rövid időn belül többször is. Erre elkezdett nem látni bizonyos távolságba vezetés közben. Ez a jelenség egy ismert jelenség, legalábbis annak aki a testi-lelki okokat nem elkülönítve látja egy emberben.  Blokkoldást javasoltam neki és látástréning gyakorlatokat, ellentétben más szakemberekkel, akik prizmás szemüveget akartak adni neki. Kérdezem én, vajon amikor valakinek az érzelmeiben van a probléma, mit ér egy külső optikai berendezés?Javíthatja-e a sérülését egy üveg, ami a szeme előtt van?

Tudom, az orvosegyetemen magolnunk kell ahhoz, hogy sikerrel letegyük a vizsgáinkat. A gondolkozásra nem tanítanak meg bennünket, sem arra, hogy figyeljünk a betegre, hallgassuk meg a panaszát. Tudom, azonnal keresi az orvos a diagnózist, a skatulyát, amibe belefér az „eset”, amire lehet gyógyszert adni vagy más beavatkozást végezni. És ez az igény a beteg oldaláról is fennáll. Találkozom olyan esetekkel, amikor a beteg nem a saját szemének hisz, hanem annak, amit az orvos mond neki (!). Ilyenkor elgondolkozom, mennyi dolgunk van még…