Miért látunk homályosan?

Kategória:Gondolatok az egészségről-blog, Látásunk titkai-blog
Szerző:admin

László Viktória beszámolója arról, amikor letette a szemüvegét.

Ajánlom azoknak, akiket érdekel milyen okai lehetnek annak, hogy rosszul látunk.

“Az előző szomatodráma klubon a látásról kezdtünk beszélgetni, amikor elmeséltem, hogy milyen volt, amikor letettem a szemüvegem (és kontaktlencsém), hogy Hawkins után szabadon megtapasztaljam, milyen is az életem nélkülük. Ott volt Dr.Ungváry Lilla is, aki látásjavítással foglalkozó szemészorvos, és megkérdezte, nem írnám-e le a tapasztalataimat. Megtettem.:)

Dobd el a szemüveged

Már 24 éve hordok szemüveget. Akkor még nem láttam annyira rosszul, de sokkal bölcsebbnek éreztem magam szemüvegben. Mintha erősebb lennék. Aztán a szemüvegből egy fal lett köztem és a világ között. Amikor valakivel szívből akartam beszélni, mindig le kellett vennem. Pedig szemüveg nélkül nem láttam élesen az arcokat. Egy kicsit elmosódott a világ. De olyankor legalább nem választott el semmi másoktól. Így lépett be a képbe idővel a kontaktlencse.

Az évek alatt aztán egyre rosszabb és rosszabb lett a látásom. Az igazság az, hogy sokáig nem is nagyon volt szükségem rá, hogy távolabb lássak. A világom kicsi volt. Amit igazán szerettem, azt közel tartottam magamhoz. Azt kerestem, ami felszín alatt van. Kicsi volt a tér körülöttem. Sokat figyeltem befelé. Nem távolabb, hanem inkább mélyebbre mentem.

Úgy egy éve lehetett, hogy úgy döntöttem, kipróbálom Hawkins módszerét, azaz leteszem az addigra már -4.25-ös szemüvegem, és megtapasztalom az életet így, a magam rövidlátó teljességében. És féltem. Féltem, mert még szemüvegben is folyton eltévedek. Féltem, mert tudtam, hogy nem látom majd az arcokat. Féltem, mert egy nagy kereszteződésnél már nem látom rendesen, hogy piros vagy zöld a zebra lámpája; vagy mondjuk azt, hogy hányas busz jön, nem ismerek fel embereket a tömegben…

Ismered azt, amikor folyton a szemüvegedet keresed, és megőrjít, hogy nem találod? Most az ellenkezője történt. Bármerre is jártam, a szemüvegem ott villogott, hogy “Itt vagyok, vegyél fel!”. De csak nevettem rajta. Eszembe sem jutott, hogy a hirtelen változás miatt talán fájni fog a fejem. Az igazság az, hogy nem fájdult meg egyáltalán. A nyakam annál inkább.

Laptoppal dolgoztam akkoriban, leginkább a szobámban, de szemüveg nélkül nem láttam rendesen a monitoromat, így fura, nyaknyújtogatós módszerrel tudtam csak dolgozni. Másnapra már meg is fájdult a nyakam, és világossá vált, hogy nem fogok így tudni egész nap gép előtt ülni. Döntést kellett hoznom, és úgy döntöttem, hogy visszaadom a megbízásom, ami akkoriban a legtöbb gép előtt ülést jelentette. Nemsokra rá “hirtelen” eszembe jutott, hogy van egy laptop állványom, és ha a konyhában dolgozom, szemüveg nélkül is menni fog a munka. A lakótársam addig a saját szobájában tanult, de ezután már ő is kijött a konyhába, és együtt haladtunk a dolgainkkal ott.

Az, hogy nem láttam az emberek arckifejezését élesen, megfosztott a reakcióiktól. Amilyen félelmetesnek tűnt ez az elején, annál felszabadítóbbá vált. Kevésbé voltam elfoglalva azzal, hogy mit gondolnak, vagy gondolhatnak, és sokkal jobban figyeltem az érzéseimre és a körülöttünk lévő energia dinamikákra, mint korábban. Néha hiányzott ugyan az élesség, de sokszor erőt merítettem az érzéseimre hagyatkozásból.

A fura álomvilágszerű homály, ami az embert szemüveg nélkül kíséri, tompítja az élet éleit, ugyanakkor elveszi a cél adta tiszta távlatot. Ha valaki már utazott autósülésen, szemüveg nélkül, akkor pontosan tudja, hogy ahogy az autó halad az úton, az olyan, mintha az út két széle folyton összezáródna, mintha nem lenne tovább előre. És ez ijesztő érzés, hiszen eltűnnek a távlatok. Mintha a világ azt mondaná, hogy “Eddig, és ne tovább, mert számodra nincs tovább!”. Aztán az autó persze megy tovább, az út pedig továbbenged, de csak éppen egy kicsit, hiszen újra összeborulnak a világ szélei, hogy aztán megint túljussunk ezen az elképzelt akadályon is.

Észrevettem, hogy néha mintha csak horgonyokat tettem volna ki, egy-egy részlet vagy sarok jobban kiemelkedett a világból, az agyam pedig saját térképet épített magának arról, hogy merre járok, és megrajzolt térkép nélkül (amivel mindig sokat kínlódtam, merre is forgassam, hogy azt mutassa, pontosan hol is állok) jobban emlékeztem arra, hogy merre jártam.

Egyszer, amikor elmentem egy fa mellett, az akkor még zöld levelek mintha több életet, több színt, több üdeséget árasztottak volna. Ahogy odaléptem, megérintettem a leveleket, végighúztam az ujjam az erezet árkain, és szomorú lettem, hogy nem látom ezt magamtól is élesen akár egy kicsit távolabbról is, hogy választanom kell, hogy vagy az ilyen finom részleteket látom, vagy mint ahogy az impresszionisták látnak, az élet élénk színek és foltok összessége lesz. Mindkettő szép, de több átjárást szeretnék a két világ között.

Onnantól kezdett tudatosodni bennem az, hogy mennyi mindent kizárok a világomból. Hogy így nem kell meglátnom azt a sok szépet, amit akkoriban nem engedhettem meg magamnak. Hogy ugyanakkor szebbnek látom a világot így homályosan. Minden tisztább, eltűnnek a foltok és bántó részletek, a határok pedig rugalmassá válnak. Több hangsúlyt kapnak az érzékeim. Nagyobb biztonságban érzem magam, nem adok teret semminek, hogy betörjön, pont úgy, ahogy a cica szeret szűk helyekre bújni, amiket teljesen kitölt.

Ezalatt egyszer volt balesetem, és nem a szemüvegem hiánya miatt történt. Kiment a bokám, és emiatt leestem egy lépcsőn. Hawkinsnak 3 hónapig tartott, mire újra élesen látott. Én így 6 hét után feladtam a kísérletet. Ezt akkor már túl soknak éreztem, és egyelőre nem kezdtem újra.”

Forrás: http://azattores.hu/mit-lattam-a-homalyban/

Leave a Reply

Kérem, adja meg az alábbi művelet eredményét! *