David R. Hawkins: Elengedés című könyvében olvasható ez a fejezet:
Egy este az önátadás mechanizmusáról tartottam előadást, és épp a fent említett gyógyulásokat részleteztem, amikor a közönségből valaki a következő kérdést tette fel:
Ha ezeket a betegségeket mind meggyógyította, hogyan lehetséges, hogy még
mindig szemüveget visel? A rövidlátást nem lehet ugyanígy meggyógyítani?
Ami azt illeti, sosem gondoltam a szemüvegviselésre betegségként. Mindig is a
test anatómiai rendellenességének tartottam. Ám most, hogy mondja, végül is nem
látom akadályát, miért ne gyógyulhatna meg ez is.
Így levettem a szemüvegemet, és a zakóm zsebébe csúsztattam. A látásom akkoriban olyannyira megromlott, hogy a szemész trifokális szemüveg viselését írta elő. Az előadás végén hazafelé vettem az irányt, amikor ugyanaz a belső tudás jelent meg, amely korábban már annyiszor: elegendő hittel és bizalommal majd ez az állapot is meggyógyítja magát.
Szemüveg nélkül vezettem haza, a látásom homályos volt. Lassan haladtam, a reflektorok az útpadkát követték. Az a belső tudás volt jelen, hogy amit kell azt mindig meglátjuk, és csak azt nem látjuk, amit meg akarunk látni. Az elkövetkező hat hétben sok mindent megfigyeltem és megtudtam arról, hogy a hétköznapi értelemben vett látás mögött mi is történik valójában. Az érzések egész garmadája befolyásolja azt, a kíváncsiságtól kezdve a versengésig, az erotikus érdeklődéstől az intellektuális felpezsdülésig. Látásunknak csupán mintegy öt százaléka az, ami okvetlenül szükséges a világban való működéshez.
Különös dolog történt, mivel kizárólag azt láttam, amit feltétlenül meg kellett látnom. Az újság- vagy magazinolvasás, a tévézés vagy filmnézés egyszerűen lehetetlen volt. Világossá vált, hogy látásunk zöme egész egyszerűen nem más, mint menekvés. A forgalomban mintha Mr. Magoo ült volna a volán mögött, és újra meg újra ugyanaz a rejtélyes jelenség ismétlődött meg. Ha létfontosságú volt meglátnom valamit, akkor meg is láttam. Csak akkor vált láthatóvá a sziklapárkány széle, amikor muszáj volt meglátnom. A félelem állandó elengedése mellett mindezt persze jókora aggodalom is kísérte. A hatodik hét végére a félelem végül kimerülni látszott, a helyébe pedig mély önátadás lépett. „Nos, rendben. Csak azt fogom meglátni, ami megengedett a számomra.” Minden egyéb érzelmi célt is készségesen feladtam, amelyeknek a látás mind ez idáig alá volt rendelve.
Ekkor mélységes lelki béke és nyugalom töltött el, és egynek éreztem magam azzal, ami az univerzumot irányítja, akármi is legyen az. És abban a pillanatban a látás egy csapásra teljes mértékben és tökéletesen visszatért. Amit eddig nem láttam, vagy nem tudtam elolvasni, az hirtelen kristálytiszta lett: útjelző táblák, apró betűs szövegek halovány fényben, a szoba másik sarkában lévő tárgyak finom részletei, és még távolra is jól láttam. A jogosítvány meghosszabbításához szükséges következő szemvizsgálaton az asszisztens közölte, hogy a látásom tökéletes, és többé szemüvegre sincs szükségem. Azelőtt egyetlen szemvizsgálaton sem történt velem ilyesmi.
Miután országszerte több helyen elmeséltem a történetet, elég sokan tették le a szemüveget, és mentek keresztül ugyanezen az élményen. Érdekes módon mindegyikük arról számolt be, hogy körülbelül hat hét kellett ahhoz, hogy a látásuk rendbe jöjjön. Akadt olyan is, akinek sikerült meggyógyítania a látását, mégis újra feltette a szemüveget. Amikor ennek okairól kérdezték, azt felelte, hogy a felesége már olyannyira megszokta őt szemüvegesen, hogy számára csúnyácskának tűnt nélküle, így az ő kedvéért készíttetett egy dioptria nélküli szemüveget. Mindezt azért, mert szerette, és boldoggá akarta őt tenni, ami egészen más, mint gyenge látás miatt szemüveget hordani.
Azok, akik megtapasztalták közülünk a látás gyógyulását, valamennyien osztoznak egy felfedezésben: az elme az, ami lát, nem pedig a szemgolyó!
Nemrégiben történt, hogy egy hölgy, aki a születése után nem sokkal elveszítette a szeme világát egy a mindkét szemgolyóját érintő kóros elváltozás miatt, részt vett a látás visszanyeréséről szóló egyik előadáson. Ezt követően továbbra is betartotta az
orvosi javallatokat, de az önátadás technikáját is alkalmazta a látására, ami két nap múlva kezdett visszatérni. Az egyik előadás után odalépett hozzám, és azt mondta:
Most már tudom, hogy igaza van. Tudom, hogy az elménkkel látunk, mivel pontosan ez történik velem is. Mert bizony látok, méghozzá az elmémmel!
Ahhoz, hogy megértsük, hogyan történnek ezek a már-már csodával határos gyógyulások, felül kell vizsgálnunk a testben zajló folyamatokról, a gyógyulás mechanizmusairól és a gyógyászati kezelések eredményességének okairól megfogalmazott gondolatainkat. Világossá vált, hogy létezik bennünk egy öngyógyító erő, amelyet a következetes önátadás hoz működésbe.