Joe Dispenza meditációiból megtanulja az ember, hogy aminek az érzelmi hullámhosszára ráhangolódunk a meditáció megváltozott tudatállapotában, az a legváratlanabbul teljesül az életünkben. Innen tudhatjuk, hogy kapcsolatba léptünk a kvantummezővel. Ilyenkor ugyanis nem lineárisan, ok-okozatszerűen történnek meg a dolgok, hanem ugrásszerűen.

Hasonlóan a jó látáshoz, ami szintén ugrásszerűen alakul ki azoknál, akik elég bátrak belevágni a kalandba. A kalandba, amit nevezhetünk éles látásnak de nevezhetünk tisztán látásnak, tiszta szívűségnek is. Vagy emberségnek.

Hagy meséljek el egy számomra példaadó és megindító történetet a látásról, emberségről. Van egy kis tanítványom, akinek elkezdett romlani a látása távolra. Édesanyjával karöltve érkeztek a rendelésre, ahogy az lenni szokott. Az édesanya is szemüveget viselt az első találkozásunkkor. Ilyenkor szoktam jelezni a szülőknek, hogy a példaadás, a saját tapasztalat a legfontosabb a gyerek „nevelésében”. Mert mit várjunk el egy gyerektől, aki azt látja, hogy a szülei csak beszélnek valamiről de nem csinálják? Azt látja, hogy igazából ők sem hiszik el amit mondanak, hisz nem azt csinálják amit mondanak. Mit fog hát tenni? Nem követi a szóbeli utasításokat, hanem másolja a viselkedést…

De itt nem ez történt. Második találkozásunkkor valami furcsa volt az édesanyán: nem volt rajta a szemüvege! -5,0 dioptriásakat hordott, de úgy döntött ezzel is a gyereke mellé áll: leteszi a szemüvegét és ő is elkezdi csinálni a gyakorlatokat!

És ma elmesélte, mik történnek vele. Leírok belőle néhány gondolatot, remélem ezzel sikerül másokat is inspirálnunk, bátorságot adni.

„ Amióta letettem a szemüvegem, nem használom a számítógépet. Egyszer fordult elő még az elején, hogy használtam de olyan rettenetesen erőlködtem, hogy bevérzett az orrom és megfájdult a fejem. Akkor úgy döntöttem, hogy inkább nem használom, amíg meg nem javul a szemem. Végülis nem annyira fontos, megvagyok nélküle is.

Amikor csinálom az ingázást, észrevettem, hogy a világ elkezd 3 dimenzióssá válni. Mert korábban nem volt az, de most a széleken néha már látom, hogy 3 dimenziós. Amikor ingázva nézünk messzire, akkor olyan élesen látjuk a háztetőn a cserepeket, hogy még az árnyékuk is látszik!

Észrevettem, hogy a rosszabbul látó szememmel a csukott szemes rágondolás is nehezebben megy. Ezért elkezdtem figyelni arra, hogy csukott szemmel elkezdjem használni ezt a gyengébb szememet

.

Az ismerősöknek szóltam, hogy nem látok jól, ne sértődjenek meg ha nem köszönök nekik.

Elfogadom a nehézségeimet, elfogadom, hogy bizonyos dolgokra jobban kell figyelnem, hogy lassabban kell mennem. Ugyanakkor ami furcsa, hogy olyan feliratok, amik 3 hete még nem látszottak a távolban, elkezdtek látszani. A múltkor is felnéztem egy feliratra és el tudtam olvasni, csodálkozott is rajta a gyerek: Anya, te ezt látod?”

Nagyon szeretem ezeket a beszámolókat és nagyon szeretném, ha sok ilyen lenne, ha megosztanák egymással az élményeiket az emberek. Olyan sokat tanulhatunk, inspirálódhatunk egymástól!

Jó azt látni, ha egy másik teljesen hétköznapi, egyszerű ember meg tud valamit csinálni. Erőt adhat másoknak, hogy nekik is sikerül. Hogy nem kell hozzá semmi extra képesség, hanem elszántság, bátorság, kitartás. Hogy nem kell félni a hibázástól, mert senki sem tökéletes. Hogy a hibáinkon keresztül tanulunk, fejlődünk.

Ez az édesanya ezen kívül még megosztott velem egy csodálatos történetet, amiből nem a konkrétumokat, hanem az általános bölcsességeit teszem közzé, mert ezek is nagyon inspirálóak.

„A gyerekem és egy másik gyerek között konfliktus alakult ki. Amikor azt láttam, hogy a konfliktust már nem lehet a gyerekek szintjén megoldani, akkor először megkerestem a tanítót majd a másik szülőt is. És leültünk együtt, a szülők és a gyerekek megbeszélni mi is a baj.

Elmondtam, hogy én maximálisan hiszek a gyerekemnek és természetesen a másik anyuka is hisz az övének. Mivel a 2 gyerek története nem azonos, ezért ez nektek, a gyerekeknek a titka marad, hogy vajon melyikőtök nem mond igazat. Nem ez a fontos, hanem az, hogy egy ilyen vitás helyzettel mit kezdjünk így együtt.

Mi szülőként meg kell, hogy állítsuk ennek a vitának a túlzottan negatív hatásait mert azok már károsak. Én szeretem a gyerekem de nem helyeslem amit tesz ha az rossz. De a gyerekeknek ki kell próbálniuk magukat, el kell követniük néha rossz dolgokat, különben nem tudják majd megállni a helyüket az életben ezek nélkül a tapasztalatok nélkül. A szülő dolga az, hogy jelezze, mikor tért le a gyerek a helyes útról.

A 2 gyereknek azt mondtam amikor elmondtam a véleményemet, hogy most akkor kezdjenek el valami pozitív dolgot mondani a másikról. Mivel erre nem voltak felkészülve, én magam kezdtem el sorolni pozitív dolgokat a másik gyerekről. Ezután már nekik is könnyebben ment és egész sok nagyszerű dolgot mondtak egymásról.

Így lett vége a beszélgetésünknek.”

És még ilyeneket is mondott:

„A szülő, a felnőtt viszont nem azért van ott, hogy pellengérre állítsa a gyereket, hanem hogy mellette álljon, szeresse akkor is amikor rosszat tesz de jelezze neki, hogy ez nem elfogadható.

Nem azért, mert bárki tökéletes lenne vagy tökéletességre törekedne, sőt. Nem tökéletes életet élünk. Meg kell dolgoznunk mindenért, csak úgy magától nem hullik az ölünkbe ami jó. De ha azt érezzük, hogy a legjobb tudásunk szerint megtettünk mindent, akkor az jó. Ezzel együtt is előfordulhat, hogy hibázunk, mert nem tudtunk még jól valamit. De a nem szándékosságból elkövetett hiba is más, mint a szándékosan elkövetett.

Az igazság nem számít. Az igazság mellett ha nincs ott a szeretet, az ugyanolyan kegyetlen, mint a hazugság.

A szülőt mindig érezze maga mögött a gyerek, akármit cselekszik is. Nem a gyereket nem szeretem ha rossz, hanem a cselekedetét. Ez nagy különbség.

A másik gyerekére úgy szoktam nézni, hogy az a másik gyerek akár lehetne az enyém is. Így lehet rájuk, többiekre nézni és gondolni.

Amikor nehézséget hoz az élet, eleinte persze kétségbe esek, de ahogy lehiggadok rájövök, hogy a nehézséggel együtt ott van a megoldás is. Akkor már észre tudom azt is venni.”

Nekem ez a történet az egyik legszebb, legnagyobb tanítás az emberségről, felnőttségről, szülői létről amit életemben hallottam. Ezért osztom meg másokkal is, hogy halljunk, olvassunk inspiráló történeteket és merjük magunkban is felébreszteni az emberi nagyságnak , bátorságnak, nemeslelkűségnek, adni tudásnak az érzését.