Az előző bejegyzésemben meséltem Katiról, akinek 14 éves korában elkezdett romlani a látása. Kapott rá szemüveget ám attól nem lett jobb, sőt egyre erősebb dioptriára lett szüksége.

Ma az orvoslás azt mondja, ez genetikusan öröklött állapot, a növés, a hormonok tehetnek róla, tehát kizárólag belső „programok”, amikkel nincs mit tenni. De mit mutatnak a tapasztalati tények?

1. Az első tény, amit ki lehet mondani, hogy a szemüveg nem javítja meg a látást. A látás ugyanis nem a szemben, hanem bennünk, az agyban, a személyiségben zajló folyamat. Ha ugyanis a szemüveg valóban megjavítaná a látást, akkor néhány nap, hét viselés után a látás ismét jó lenne és szemüveg nélkül élesen látnánk! Ehelyett ennek épp az ellenkezője igaz: minél erősebb szemüveget visel valaki minél hosszabb ideig, annál rosszabbul fog látni szemüveg nélkül.

2. A szemüveg levétele önmagában nem javítja meg automatikusan a látást, tehát lennie kell valamilyen belső akadálynak, ami ezt nehezíti.

3. A látás nem vagy igen ritkán tud megjavulni úgy, ha közben valaki szemüveget visel. Ez az esetek nagy részében így van, bár láttam már olyat, aki tökéletesen látott, mégis ragaszkodott ahhoz, hogy tovább viselje a szemüveget. Ilyenkor a szemüvegnek nem az a hatása a fontos, amit a dioptriák hoznak létre, hanem azok, amik a szemüveghez mint arcot fedő jelképnek a jelentéséhez fűződnek. Ez lehet egyszerű „elbújás” az idegen tekintetek elől, lehet egy mintakövetés, például szülő vagy más, nagyra becsült tudatos vagy tudattalan példakép szemüvegességének utánzása.

4. Azok, akik nem törekednek a tökéletes látásra a szemüveg felírásakor, jobban járnak, mert gyengébb dioptriát kapnak. Mert mi is történik a vizsgálatkor? Sokan már a rendelő ajtajában vagy a vizsgálat gondolatára elkezdenek rosszabbul látni,  mint egyébként. Ezt a rossz látást tapasztalja meg a vizsgáló orvos, ehhez írja fel az új szemüveget, ami – ki hitte volna, igaz? -erősebb lesz, mint ami jólesne.

Hamarosan ismét folytatom a szemüveggel kapcsolatos érdekes megállapításokat.